Odrobina Kristóf - kommunikáció és médiatudomány szak, I. évfolyam
Az Ultravioláról, képzőművészetről és Baráth Bálintról Halmi-Horváth Istvánnal
A Kodolányi Art Gallery és a Byart Galéria közös szervezésében nyílt meg november 4-én és december közepéig látogatható az Ultraviola című kiállítás, amelynek keretében egy hónapon keresztül Halmi Horváth- István festőművész és Baráth Bálint grafikusművész geometrikus absztrakt művei tekinthetőek meg a Kodolányi János Főiskolán. A főiskolai tárlat apropóján beszélgettem Halmi-Horváth Istvánnal.
Hogyan került kapcsolatba Baráth Bálinttal és a Kodolányi Art Gallery-vel?
Egymás munkásságát egy közösségi oldalon ismertük meg, innen indult Bálinttal a barátság. A Kodolányi János Főiskolával a Byart Galéria művészeti vezetője, Szlabey Máté által léptünk kapcsolatba. Máté egyébként a Kodolányi főiskola andragógia szakán végzett.
Volt-e korábban is már közös kiállítása Baráth Bálinttal?
Ez volt az első, ezért is volt számunkra fontos, hogy jól működjön, mert mindkettőnk válogatott anyagot hozott, és ebben a térben láttuk mi is először együtt a munkáinkat. Csoportos kiállításokon voltunk már egyébként együtt kiállítva, mint például a Radnóti Miklós Művelődési Központban, de ott volt még másik harminc-negyven kiállító is rajtunk kívül.
A mostani kiállítás honnan kapta a címét és ki találta ki?
Bevallom, én találtam ki. Nem akartunk formális, sem didaktikus címet adni – bár iskoláról van szó –, de szerettünk volna egy nyitottabb, ugyanakkor egy jól bevésődő, egyszerű címet adni. Először a „viola” szó egy szóviccként merült fel, ugyanis Farkas Viola művészettörténész, aki megnyitotta a kiállítást, nagyon jó barátunk, és valamilyen módon szerettük volna, hogy teljesen részévé váljon az eseménynek, és gondoltuk, hogy szórakoztatónak fogja találni az ötletünket, és így is lett.
Másrészről az ultraviola egy olyan tartomány, ami nem látható szabad szemmel, ezért megfelelő metaforának tűnt a munkáinkhoz, hiszen nyilvánvalóan rokon dolgot művelünk Bálinttal, de más kifejezési formákat, illetve anyagokat használunk. A közös szál elsőre láthatatlan – bár érezhető –, és némi gondolkodás után rájöhet a szemlélő, hogy az, ami közös bennünk, a tér sokféleségét kutató kíváncsiságunk.
Látogatók számára lényegében mindegy, hogy a megtekintett kiállítás egyéni vagy több művész által csoportosan rendezett. Van-e valami különbség a művészek szempontjából?
Természetesen van jelentősége, bár megjegyzem, hogy a három főig történő csoportos kiállítások egyéninek számítanak a képzőművészetben. Az egyéninek mindig nagyobb súlya van, nagyobb felelősséggel jár. Csoportos kiállítás esetében a rendezés és az egység megteremtése sokkal nehezebb feladat. Egyéni kiállításokon nagyobb a hangsúly a saját munkásságunkon, illetve hogy hogyan viszonyulunk más alkotók munkáihoz. Szerencsére Bálinttal ez abszolút simán működött, és mindkettőnk számára nagy öröm volt ezt megtapasztalni.
Mi a véleménye a fiatalok művészetekhez való hozzáállásáról?
Ez nehéz kérdés, hiszen az ember aránylag nehezen emlékszik vissza a gyermekkorára, pontosabban az akkori művészet és közösség viszonyára. Nem gondolom, hogy nyitottabb vagy zártabb lenne az a réteg, aki érdeklődik a képzőművészetek iránt, szerintem ez nagyjából állandó. Azt gondolom, hogy a képzőművészetre igazán érzékeny közönség sosem ölelt fel széles rétegeket. Persze jó lenne, ha ez változna, nyilván az oktatásnak ebben kulcsszerepe lehetne. Ma nincsen reflektorfényben a képzőművészet, de perifériában sincs. Aki akar, dolgozhat, jelen lehet, persze egzisztenciális biztonságot ez nem jelent.
Egy főiskolán megrendezett kiállítás segíthet abban, hogy nagyobb létszámú fiatal érdeklődését felkeltse a képzőművészetek iránt?
Úgy vélem, ezek másodlagos hozadékok. Nagy öröm, ha sikerül. Számomra természetesen boldogító, ha ezt a kiállítást nagy érdeklődés kíséri esetleg, és bízom benne, hogy a mindennapokban jobban szervesül az iskola közegével.
Honnan meríti az ötleteit a festményeihez?
Minden embernek van egy belső valóságképbe a világról, melyet a képzőművészek vizuális kifejező eszközökkel igyekeznek megformálni. Ehhez egy belső stabil állapot szükséges és kellő érzékenység. Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik ezt az állapotot fenn tudják tartani, művészeknek nevezhetők.
A művei tükrözik a lelki világát?
Részben igen, részben nem. Van egy olyan belső, állandósult érzetem a világról, ami abból engem érdekel, ami kötődik egy vizuális minőséghez, tartalomhoz.
Abban a tekintetben viszont nem, hogy a munkáim elkészítése meglehetősen időigényes és átgondolt alkotói módszert igényel, tehát amíg egy absztrakt expresszionista festő bátran kiélheti az adott pillanatnak a hangulatait (és ettől válik jóvá), addig nálam és Bálintnál is rejtettebben jelennek meg. Ez személyiségfüggő dolog. A mű egy hosszabb, átgondolt folyamat eredménye, így nem mondanám egyértelműen, hogy tükrözné a pillanatnyi lelki világomat az elkészült mű, inkább azt mondanám, hogy azt tükrözi, ami éppen foglalkoztat. Ebben rengeteg idő és energia van, így mégiscsak jellemző lesz rám, legalábbis ez a célom, és úgy gondolom Bálintnak is.